Acenter.hu
          
Vissza az Acenter.hu nyitó oldalra
Amennyiben hasznosnak találja oldalunkat, kérjük kattintson
a Facebook Tetszik vagy Like gombra! Köszönjük!
   // www.acenter.hu / Extrák / A hét verse, költeménye / 2012.52.hét: Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd








 

2012.52.hét: Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd


Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 


Műelemzés a versről:

Kosztolányi Dezső műve 1935-ben a Számadás lírakötetében jelent meg. Ebben a művészi korszakában költészetében előtérbe kerülnek az önmegtérésnek a lírai személyiségnek és a dolgok megnevezhetőségének, nyelvi megragadhatóságának, valamint a hagyományhoz való viszonynak a kérdései. A költő ezen korszakában keletkezett a Hajnali részegség, a Marcus Aurelius, a Szeptemberi áhítat, az Ének a semmiről című művei.

A költemény címe és első mondata az első szövegemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgés című művet idézi. De itt a közös emberi sors helyett, az ember egyszeriségét, egyediségét és megismételhetetlenségét állítja. Az idő végtelenségére utal a „nagy időn", a „jövőben" kifejezésekkel. Ennek az ellentét képzi a maga konkrétságával a „soha" időhatározó szó. Ugyanez az ellentét - a konkrét és az általános szembeállítása - az elhunyt életének bemutatásában is megnyilvánul. Ebben az életében „örök embernek" nevezhető a mulandóság, az ember halandósága. Többször is utal az egyediségre: „Ilyen az ember. Egyedüli példány", „homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlen egy". Legnagyobb hatást az ékírás metafora kelti: „ rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka". A modern időkre utal a záró gondolat: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer". A versből azt sem tudjuk meg, hogy hol élt az elhunyt. A konkrét helyszín hiányát a „Nem leled... se itt, se Fokföldön, se Ázsiában" helyhatározókkal érzékelteti. Az sem derül ki, hogy ki az, akit temetnek, férfi volt-e vagy nő, öreg volt-e vagy fiatal. Ebből az következik, hogy az egyedi megismételhetetlen létünk, mégis általános, mert mindannyian halandóak vagyunk. A költemény alapmotívuma tehát „bármikor-bár hol-bárki" gondolata. Ennek ellentétét képezi az ember egyedisége. A költő az emberi lét megismételhetetlen és egyedi voltát a „Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél" hasonlattal érzékelteti. A kincstár- metafora az élet értékét hangsúlyozza. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a fény-metafora is. Ez a fogalom a Boldog, szomorú dal befejező részéhez kapcsolódik, mivel itt választ kapunk arra, hogy mi az a kincs, amire vágyott. A vers befejező részében Kosztolányi a „hol volt, hol nem volt" mesei fordulatot alkalmazza. Itt az elhunyt személyét általánossá teszi, kiterjeszti a többi emberre is. Az „egyszer volt, hol nem volt..." mesekezdő mondatból az „egyszer" itt a költemény utolsó szavaként szerepel. Ez a szó itt az egyszeri életet jelenti.

A mű egészének a mondanivalója tehát, hogy mindannyian halandóak vagyunk, minden ember egyedi példány és minden emberi élet egyszeri, megismételhetetlen.

forrás: doksi


 
 
 

Ugrás az oldal tetejéreugrás az oldal tetejére  |   www.acenter.hu címlap  |   honlap térkép, sitemap  |   kapcsolatfelvétel az Acenter.hu-val
Magyarország temető térképe   |   temetők képei

Copyright © 2009-2014 WWW.MAXELINE.HU Kft. | A www.Acenter.hu az MXCMS8 keresőoptimalizált rendszert használja!